Kerezsi Ágnes néprajzkutató, antropológus, a Mesterségek Ünnepe „Lábbeli” kiállításának egyik rendezője. Fogadjanak szeretettel egy csokor érdekességet tollából a lábbelikről, egy kis személyes hitvallással fűszerezve.

 

 

 

Miért páratlan?

Annak ellenére, hogy a lábbeli népszerű és igencsak közkedvelt tárgy, munkám során rádöbbentem, hogy a gyűjtők számára mostoha terület. Kevesen és keveset gyűjtöttek a témában. Nagyon örülök annak, hogy a Mesterségek Ünnepén erre a csodás viseletre irányul a rivaldafény. Az itteni kiállításon a szegedi papucs ihletésére eljuthat a látogató a legmodernebb darabokig, ám a múltban is kalandozni fogunk.

Nézzünk a dolgok mélyére. A szegedi papucs hagyományos technikával, kézi varrással készül. Általában a mesterek feleségei díszítették, mezei virágokat, pipacsot, nefelejcset, kalászokat hímeztek rájuk. A szegedi papucs készítésének módja és divatja a török hódoltság idejére nyúlik vissza. Maga a papucs is török eredetű szó. Talán nem mindenki tudja, hogy ezek a darabok páratlannak készültek: két ugyanolyan papucsot vásárolt meg a menyecske, majd hordás közben derült ki, melyikből lesz a bal lábas és melyikből a jobb.

Hogyan lett fontos nekem a lábbeli?

A Néprajzi Múzeum, hosszú-hosszú évekig volt szeretett munkahelyem. Az első és egyetlen. Az Európa gyűjteményben dolgoztam, áldozati szertartások, sámánizmus, totemizmus, a kereszténység előtti vallások kutatása volt a szakterületem. A cipő nem is vág profilomba tulajdonképpen. Aztán az intézmény úgy döntött, hogy búcsúkiállítását meglévő anyagaira építve, lábbelikből rendezi. Több, mint egy éves kutatómunkával tártam fel egykori viselési szokásokat. Mondanom sem kell, hogy nagyon szívemhez nőtt a terület, az pedig hab a tortán, hogy ezen a kiállításon volt az utolsó tárlatvezetésem.

De van itt még más is: török fürdő, muzulmán papucs, kínai lábujj elkötés és a Napkirály csizmája

Tudták, hogy miért vannak „gyárilag” letaposva az arab világban a lábbelik? Hát mert a muzulmánoknak a lakásba, a mecsetbe mezítláb lehet csak belépni. A sok felveszem-leveszem mozdulat során letaposták a cipők kérgét. Ezért ma már eleve így árusítják.

A török fürdőben használt női papucsnak is érdekes története van. Az ún. kap-kap, vagyis magas fa fogakon álló papucs itt igen népszerű és praktikus darab volt. Minél magasabb volt a talp, annál kevésbé érte víz a viselőt, ráadásul annál előkelőbbnek számított a hölgy, aki hordta. Sokszor olyan magas volt a sarok, hogy csak segítőkkel tudott lépni a papucsban a gazdája.

Erről biztosan sokan hallottak: a kínai császári udvarban a zsugorított láb a gazdagság szimbóluma volt. Icipici cipőket hordtak a hölgyek. Ez pedig úgy volt lehetséges, hogy a lábujjaikat a talp irányába lekötözték. Nyilvánvaló, aki így élt, járt-kelt, dolgozni nem tudott. Mindenki tudhatta, hogy gazdag családból való.

És ez még nem minden. A cipőtől különböző sarok szín a Napkirály udvaráig vezethető vissza. XIV. Lajos alacsony ember lehetett, magas és mindig piros sarkú lábbelit viselt. Rendeletben szabályozták, hogy kizárólag neki lehet ilyen. Halála után azonban elterjedt az előkelők között a cipőtől elütő sarok szín. Párizsból német földre, majd hazánkba is eljutott és nagy divat lett.

Nohát eddig a figyelemre méltó ínyencségek, jöjjenek és tudjanak meg még többet a Mesterségek Ünnepének lábbeli kiállításán.

A kiállításról információk itt